...és akkor valami eltört benne. Megnyugodott. Felfestett, macskás tekintete felengedni látszott. Csak ült a széken és meredten figyelte a másik egyre táguló horizontját. Ő nem beszélt, csak ült és figyelt. Sosem érezte még ezt. Ezt, hogy be akar férkőzni valakibe, aki talán nem is kíváncsi rá. De Ő nem bánta, csak hallgatott, közben zavarában piszkálta a közelében lévő teamécsest. Igen zavart volt, pedig sosem tartott az emberektől. Egyszerűen csak ezzel próbálta begyömöszölni azt a hatalmas lyukat, amiből folyamatosan olvadt a jég. Hézag keletkezett, amelyben nem vér, hanem a magány lüktetett.
Kissé letörve, magát ostorozva indult el haza. Még az enyhe szellő is rajta kacagott, ugyanúgy, ahogy a fák is. A téren a színpadhoz érve megállt, felidézve az estét, amikor először látta játszani. Elszörnyülködve haladt tovább hirtelen. Nevetségesen érezte magát.
A dufart aljához érve lassított. Érezte az otthon hívogató szavait, tudta, hogy ide elbújhat a világ elől. A lépcsőházba toppanva kutatott a kulcsa után. Észre sem vette, hogy már egyszer kivette a sötétkék táskájából és egész úton azt szorongatta. Percek után a fejéhez kapott. Bejutott, otthon volt.
Abban a pillanatban amikor kibújt ruháiból, helyet foglalt a konyhaasztalnál. Elmélyülve meggyújtott egy szál cigarettát. Valami hiányzott, olyan érzése volt, hogy szétszakad. A zene. Sosem volt szüksége még annyira a dallamokra, mint akkor. Elővette kedvenc lemezét és -mint a drogos, aki nem jutott szerhez két napja- szomjazva berakta a lejátszóba. Átfutott a testén a dal, a régi dal, ami mára sem kapott új értelmet, még mindig a megátkozottságáról szól.
Az ablakban ülve figyelte a félholdat, mosolygott rá. Az egyetlen biztató, őszinte mosoly, amit az éjjel kapott, az a Holdé volt. Nem bánta, mert könnyebbnek érezte magát, feszültségtől mentesen. Felemelő érzés fogta el, már akart igazán élni. Célokon törte a fejét, először érezte sok idő után, hogy van valami keresni valója itt, ezen a világon.
